2. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkezett a második rész is.

Jó olvasást!

Puszi

Fanni és Petra 

Cornelia Horan szemszöge

Meghökkenve ültem a medence partján és próbáltam megemészteni a kérdést, amit a bátyám az imént tett fel. Próbáltam összeszedni a gondolataimat és érveket gyűjteni, hogy miért menjek vele és miért nem. Egy egész nyarat vele tölthetnék Londonban és a mindennapjaim részévé válna ismét. Újra odabújhatnék hozzá, amikor rosszat álmodok, mint azelőtt mikor még nem ment el a tehetségkutatóba. Ráadásul pedig még a szüleink civakodását sem kellene hallgassam. Ők nem támogatták Niall jelentkezését a versenyre, az elköltözését pedig pláne nem, amit meg is értek, hiszen a 16 éves fiúk a karierje érdekében elhagyta őket. Azelőtt még minden rendben volt a házasságukkal is, de miután Niall elment ők folyamatosan egymás torkának estek. Felmerül a kérdés, hogy akkor miért nem válnak el egymástól, de tudom, hogy még mindig szeretik egymást és képtelenek lennének a másik nélkül megélni. Az egyik helyi nagyvállalkozásnál dolgoznak és rengetegszer vannak úton különböző üzleti utak miatt. A gondolatmenetemből Niall érintése a karomon szakított ki. Kérdőn és egyben reménykedve nézett rám, látszott rajta, hogy bízik benne, hogy vele tartok. A legjobb pedig az egészben az, hogy még a legjobb barátnőm is velem tarthatna. Nem találtam érvet az mellett, hogy itthon maradjak. Nagyot nyeltem és szólásra nyitottam az ajkaimat, azonban Emily előbb szólalt meg.

- Hát nem is tudom Niall. Nem hagyhatom magára aput. – mondta.

- Részemről benne vagyok, de nem szeretném Emilyt itt hagyni. – sóhajtottam és láttam a bátyámon, hogy erősen gondolkodik valamin.

- Ha azt mondanám, hogy hetente küldök egy embert, hogy megnézze és néha bevásároljon neki, akkor hajlandó vagy te is velem tartani? – kérdezte reménykedve, miközben próbált elbűvölően mosolyogni.

- Nem kérhetek tőled ilyet, biztos annak az embernek lenne jobb dolga is mint egy alkoholistára vigyázni. – sóhajtott fel Emily.

- Ezt csak bízd rám Emily, te ne törődj semmivel, csak is magaddal. Mond csak mit akarsz? Velem jönni, vagy itthon maradni és életed végéig apuddal törődni. – hadarta Niall, de csak jót akar Emilynek.

- Itt akarok hagyni mindent, és vissza se akarok nézni többet. – mondta Emily.

- Akkor ezt meg is beszéltük. Intéztem egy magángépet, még ma éjjel Londonba lehetünk. Csomagoljatok be és indulhatunk is. – adta ki a parancsot Niall, mi pedig egyből felpattantunk.

 Emily elköszönt tőlünk és elindult hazafelé csomagolni. A szobámba előszedtem néhány bőröndömet és a ruháimat  összehajtogatva apránként mindent elcsomagoltam. Átöltöztem egy világos színű szűk szárú farmerba és egy sima halvány rózsaszín pólót vettem fel hozzá. Niall az ágyamon ülve figyelte a csomagolásomat, majd miután végeztem segítette őket levinni a bejárati ajtó elé. Elmondása szerint már megbeszélte a szüleinkkel, hogy szeretne magával vinni Londonba.  Amíg Emilyre vártunk leültünk a nappaliba, miközben az én drága bátyám egy szendvicset majszolt. A gondolataim pedig akörül forogtak, hogy a barátai vajon kedvelni fognak-e vagy milyen lesz velük egy házban együtt élni. Niall észrevette rajtam, hogy nagyon a gondolataimba mélyedtem.

- Minden oké? Valami miatt aggódsz látom rajtad, ne is próbáld letagadni. Ismerlek téged akár a rosszpénzt. – kérdezte aggódva. Az alsó ajkamat beharaptam mielőtt válaszoltam volna.

- Azon gondolkodtam, hogy mit fognak szólni a srácok, hogy csak úgy odaviszel, és hogy kedvelni fognak-e. – mondtam, miközben a pólóm alját gyűrögettem. Niall hangosan nevetni kezdett, amit nem igazán tudtam most értelmezni, hogy ebben mégis mi annyira mulatságos számára. Pár percig még jókat kacagott mielőtt megszólalt volna. A karomat összefontam a mellem alatt és morcosan néztem rá, akár csak kiskorunkban.

- Cornelia ha tudnád mennyire várják már, hogy találkozhassanak már veled és ne csak a telefonomban lévő képeken láthassanak. Butaság ezen aggódnod, hogy nem fognak kedvelni. Hidd el nekem, hogy imádni fognak és te is őket. Mindegyikükkel nagyon jól fogsz kijönni. – nyugtatott meg és az ölébe húzott és megölelt.

Közben a telefonom egy sms-t jelzett amit Emily küldött, amiben az állt, hogy az apukája megtámadta és kint ül a ház előtt. Niall a vállam felett átleset és ő is elolvasta az üzenetet. Azonnal felpattantam és a torkomban egy gombóc ült. Elindultunk a felhajtó felé, ahol Niall autója parkolt. A csomagjaimat gyorsan bedobta a csomagtartóba és kocogva bepattant a kocsiba. Bekötötte a biztonsági övét és amilyen gyorsan csak tudott Emilyék háza felé hajtott. Nem telt el sok idő mire hirtelen lefékezve megérkeztünk. Emily ott ült a járdán és zokogott. Mindketten kipattantunk és mellé guggoltunk és nyugtatgatni kezdtük. Niall dühösen szitkozódni kezdett és nem igazán tudtuk volna lenyugtatni. Megkérdeztem tőle, hogy hol a csomagja, mire azt válaszolta nehézkesen a zokogása közepette, hogy bent az ajtónál. Niall mély lélegzetet vett és elindult érte befelé. Pár másodperc múlva vissza is tért, majd a csomagokat betette a csomagjaim mellé. Emilyt óvatosan felemelte a karjaiba és a hátsó ülésre tette. Beültem én is  és igyekeztem lenyugtatni Emilyt. Niall a repülőtér felé hajtott. A megérkezésünk után pár perccel Niall a karjaiba vette Emilyt és úgy indult el vele a magángép felé. Csendesen lépkedtem mellette, mögöttünk pedig pár méterre lemaradva a csomagjainkat hozták. Amikor felértünk a gépre Niall lefektette Emilyt egy ágyra a gép egyik szobájában. Én addig a telefonom társaságával leültem az egyik kényelmes ülésre az ablak mellé és elindítottam a lejátszási listámat és néztem ahogy a gép lassan felemelkedik a földről és a levegőbe száll. Néztem a várost távolodó alakját, végül pedig már csak a felhőket szemléltem, majd azon kaptam magam, hogy izgatottan vártam, hogy megérkezzünk Anglia fővárosába, Londonba. 

Emily Knight szemszöge

Én csak a szememet meresztettem a kérdés hallatán. Még fel sem fogtam mit mondott Niall, menjünk vele ki Londonba? Hagyjam itt az apámat a gondjaival? Nem hagyhatom itt, még egy rohadt csekket sem tud befizetni, amióta az eszemet tudom, mindig is én fizettem be a csekkeket. Örülök, ha néha engem felismer, mondjuk ez mind attól függ mennyi alkohol van már benne, reggelente még tudja ki vagyok, délutánként meg már egy hülye liba vagyok aki miatt soha nem lehet már boldog. Ilyenkor nagyon szeretném vissza kapni anyut, mert tudom, hogy ha ő itt lenne akkor apu boldog lenne és olyanok lehetnénk mint egy normális család, és nem nekem kéne mindenről gondoskodni, eljárhatnék esténként bulizni, és nem apa után takarítani, ha éppen vissza köszön az aznapi Jack Daniels.

- Hát nem is tudom Niall. Nem hagyhatom magára aput. – mondom beletörődve. Mit fogok csinálni egyedül Corni nélkül? 

- Részemről benne vagyok, de nem szeretném Emilyt itt hagyni. – mondta Corni. Ez kedves tőle, de nem szeretném, hogy miattam ne tudja a nyarat a testvérével tölteni.

- Ha azt mondanám, hogy hetente küldök egy embert, hogy megnézze és néha bevásároljon neki, akkor hajlandó vagy te is velem tartani? – kérdezte Niall reménykedve, miközben próbált elbűvölően mosolyogni.

- Nem kérhetek tőled ilyet, biztos annak az embernek lenne jobb dolga is mint egy alkoholistára vigyázni. - Nem kérhetek tőled ilyet, biztos annak az embernek lenne jobb dolga is mint egy alkoholistára vigyázni. – sóhajtom.  sóhajtom.

- Ezt csak bízd rám Emily, te ne törődj semmivel, csak is magaddal. Mond csak mit akarsz? Velem jönni, vagy itthon maradni és életed végéig apuddal törődni. – néz rám Niall.

- Itt akarok hagyni mindent, és vissza se akarok nézni többet. – váloszolok őszíntén.

- Akkor ezt meg is beszéltük, intéztem egy magángépet, még ma éjjel Londonban lehetünk. Csomagoljatok be, és indulhatunk is. – mondja Niall.

- Akkor kb. 1 óra és itt vagyok. – mondom sietve.

Elköszönök mindenkitől, és elindulok haza felé. El sem hiszem, hogy végre itt hagyhatom ezt a helyet, mindig is erre vágytam és most végre megadatott a pillanat, hogy ez valóra is válljon. Még szerencse, hogy nem lakok annyira messze Corniéktól. Amint haza érek, egyből megcsap a tömény alkohol szag, apa ma egész korán kezdte.

- Szia apa, megjöttem. – kiálltok be a nappaliba.

- Hol voltál ilyen sokáig te hülye liba? Elfogyott a pia, menj vegyél még. – kiállt vissza. Bemegyek a nappaliba és az a látvány fogad, hogy apám csupaszon fekszik a földön, a saját hányásában.

- Jézus apa, nem volt már elég? Nézd már meg, hogy nézel ki, a saját hányásodban vagy.

- Ne feleselj velem, te hülye kurva. Az egész a te hibád, ha nem születtél volna meg, még most is boldog lehetnék, de neked mindent el kellett rontanod azzal, hogy megszülettél. – mondja apám. Mint mindig most is nagyon fáj amit mond, de tudom hogy nem gondolja komolyan, csak a pia beszél belőle.

- Elmegyek apa, itt hagylak, én ezt már nem bírom tovább nézni, ahogy tönkre teszed magad. Csak nézd meg magad, még arra sem vagy képes, hogy a WC-be hányj. Undorító vagy.

Berohanok a szobámba, fogok egy bőröndőt és minden cuccomat amit csak találok beledobálok. Sietek, ne hogy apám bejöjjön ide és még nagyobb cirkusz legyen, volt már hogy megütött engem. Corninak nem mertem elmondani, azt hazudtam hogy elestem.

Sajnos nem voltam elég gyors, a bejárati ajtóban utol ért apa, és már csak azt vettem észre, hogy elkapja a hajamat és egy hatalmas pofont kapok tőle, majd elterültem a földön. Még egyszer belém rúgott, és mintha mi sem történt volna vissza ment a nappaliba. Percegik nem bírtam felállni, csak a levegőt kapkodtam, de olyan érzés volt mintha egy tonnás jármű lenne a tüdőmön. Csak reménykedni tudtam, hogy nem jön vissza apa, eddig még nem volt erre példa, ütött már meg de ilyen komolyan még soshasem.

Nagy nehézségek árán kikúsztam az ajtón, és amikor megpróbáltam felállni, olyan fájdalom sugárzott végig rajtam, hogy összegörnyedve terültem el a járdán. Percek teltek el, mire úgy éreztem hogy talán már megmozdulhatok. Szép lassan felültem, majd átkaroltam a lábamat, és szabad folyást engedtem a könnyeimnek.

Tudtam, hogy így semmi képpen sem fogok tudni át menni Corniékhoz, de azt sem akarom, hogy így lássanak meg, mert akkor rá jönnek mit tett velem apa és azt nem akarom, de itt se akarok maradni. Döntésre jutottam, elővettem a telefonomat és írtam egy üzenetet Corninak.

Míg vártam rájuk, próbáltam nem elhányni magam, úgy éreztem sosem érnek már ide. Hirtelen meghallottam, egy kocsi fékezését, felnézve láttam hogy Corni és Niall szaladnak felém.

- Jézusom, mi történt veled? – nézett rám aggódva Corni, próbáltam elmesélni nekem, de annyira sírtam hogy képtelen voltam megszólalni is.

- Kinyírom azt a rohadékot! – kiálltott fel Niall, mire nyögve elkaptam a karját és megráztam a fejem. Nem érdemes foglalkozni vele, ilyenkor nem önmaga.

- Hol a csomagod? – kérdezi Corni.

- Az ajtóban. – nyögöm ki nagy nehezen, két sírásroham között.

Niall oda megy, felkapja majd bedobja a kocsi csomagtartójába, utána vissza jön értem és amilyen óvatosan csak tud felemel és berak a kocsi hátsó ülésére. Görnyedve fekszem el, és még most sem tudom abba hagyni a sírást, közben Corni próbál vígasztalni, de nem használ. Úgy érzem magam, mint aki teljesen össze tört, ezek után képtelen lennék vissza térni ide, abba a házba.

Niall egyenesen a repülőtérre hajtott, majd ott kivett a kocsiból és a karjaiban vitt fel a gépre. Mint felvitt a repülőre egyből a külön szobát célozta meg, majd lefektett oda az ágyra.

Már épp fel akart állni, de nem akartam egyedül maradni, így megfogtam a kezét.

- M-maradj még itt egy k-kicsit. Nem akarok egyedül lenni. – könyörgök.

- Shh..., itt maradok. – mondta Niall, majd befeküdt az ágyba, én meg szorosan bújtam hozzá.

Hallkan énekelni kezdett nekem, miközben a hajamat simogatta. Lassan éreztem, hogy kezdek megnyugodni és egyre álmosabb vagyok, míg végül elaludtam Niall karjai között.